2011. február 14., hétfő

A mordori buli...

A mordori kirándulásuk zenéje nem a Gyűrűk Urából megszokott betétdalok voltak, hanem egy mp3-al csurig megtöltött latin zenei válogatás. Szóval ez a lemez forgott éjjel nappal a kisbuszban, amikor mentünk ide-oda…Nagyon megtetszettek ezek a zenék, de azért mindig egy kicsit olyan érzésem volt (főleg amikor a 10 fős kisbuszban este 12-en nyomorogtunk lefeléjövet a szerpentines úton), mintha valami mexikói drogcsempészek lennénk, akik közelítenek az amerikai szögesdrót határhoz…

Na de egyik legfurcsább élményem az utolsó estén történt, mert sikerült szervezni egy „házibulit” az amcsi/kiwi csapat szállásán. Ők fent laktak a Mt. Ruapehu vulkánon kb. 1600-1700 m magasságban egy nagyon szép síházban (a facebook-os képekből az utolsó onnan készült). Szóval szombat este volt, igyekeztünk felfelé, hogy még elérjük az aznap esti előadást. Majdnem minden este meghívtak valakit, aki tartott egy rövid előadást a kutatási témájáról/munkájáról (ez volt az esti mese). Aznap este a GNS (Institute of Geological and Nuclear Sciences) egyik francia gyökerű kutatója jött hogy belénk ültesse a vulkán monitoring fontosabb fortélyait. Az addig kicsi punnyadt amerikai diákok, úgy 10-11 felé (az előadás után) és egyből elkezdtek szervezkedni és már pattantak le az üvegek fedelei… Ahogy néztem az amerikaiak mottója ez lehetett: „Jobb bent, mint kint”.

Az első húsz perc nagyon jó volt, mert először hangulatos mexikói zene ment, amire Javier önkéntesként ugrott a tömegbe, hogy mindenkinek megtanítsa a salsa első lépéseit (a tanulók között voltam én is). Belegondolva egy amerikai „házibulin” megtanulni éltem első (eredetileg kubai) salsa lépéseit egy mexikóitól, Új-Zéland egyik vulkánjának lejtőjén nem „multi kulti”, akkor semmi. De mint minden jó dolog hamar véget ért, mert megjelentek az önkéntes DJ-k a hifinél és kisvártatva kb. vagy 238 iPOD is előkerült, hogy meglegyen az összes nélkülözhetetlen Rihanna darab, hogy arra mulasson a plebsz. Tovább robogva lassan megjelentek az asztalon táncoló egyedek, először az exibicionisták majd szép fokozatosan, ahogy hatott az alkohol, a kevésbé bátrak... Aztán miután a kiitták az összes 3 literes zacskós bort (szívószállal/slaggal) hamar reccs lett a bulinak… Mi is behuppanva kis buszunkban kanyarogtunk lefelé a Ruapehu lejtőjén…


Ez a rész már nem a bulihoz tartozik, de az egyik kedvenc párbeszédem volt. A szereplők nevek nélkül (mert itt nem a nevek számítanak): az olasz, a magyar és az amerikai. Az olasz és a magyar beszélget az nemzeti ételekről, étkezési szokásokról és kilyukadnak oda, hogy hogy kell kimondani a „jó étvágyat” egymás anyanyelvén…. Majd csatlakozik az amerikai is a beszélgetéshez. Hamar meg is kapta tőlünk a kérdést, hogy és ők mit mondanak. Hebegve, gondolkodva mondja: vagy (1) „Bon Appetite” vagy (2) igazából semmit sem szoktak. Hát nem tudom melyik a jobb…. De egy sanda mosollyal nyugtázta az olasz és a magyar a helyzetet és mindenki elkönyvelt magában valamit…

2 megjegyzés:

  1. nagyon nagyon nagyon tetszett a bejegyzés!!!!
    De jóóóóóóóó! Mennyit lehetett nevetni meg tanulni meg látni meg fotózni.... Bele se merek gondolni

    VálaszTörlés
  2. Igen, csodaszep volt minden es sok mindent is tanultam... Hat meg az amcsi buli, az kulonosen durva volt...

    VálaszTörlés